Újra eljött Március 15-e, folytatjuk hát megemlékezésünket a Szabadságharcról és az abban részt vevő mutánsokról. Idén kezdjük egy kis visszatekintéssel!
A honlap 2010. őszén indult, így először 2011-ben volt lehetőségünk a Március 15-ei nemzeti ünnep kapcsán az X-Embörök világának március 15-éjével foglalkoznunk. Ekkor az Éljen a magyar szabadság... c. írásunkban az Egyszemű Óriás gyűjteményében föllelhető, 1848-as tematikájú képregényekről, és azok hőseiről volt szó.
2012-ben a Száz mutánsot, ezeret! c. cikkel egy sorozat indult meg, mely az X-Embörök világának szabadságharcos mutánsairól, és az ő kalandjaikról szól. Ebben a részben a Tízesek, azaz a Batallion X tagjaival ismerkedhettetek meg, akik az X-Embörök 1849-es megfelelői voltak, szinte mindannyian a mai X-Embörök illetve ellenségeik ősei.
2013-ban A kétfejű sas címmel jelent meg a következő rész, melyben az ellenség seregszemléjére került sor, vagyis a Batallion X ellen föllépő osztrák mutáns csodafegyvert, a Doppeladlert, illetve a hozzá tartozó katonai osztagot és zombi-sereget (na, nem olyan igazit...) mutattuk be.
2014-ben pedig Turulok és sárkányok c. írásunkban Kossuth Lajossal (aki nemcsak az volt, akinek gondoljuk) és a rejtélyes Báthory Emlékbizottmánnyal találkozhattatok, akik egy spiritiszta szeánszon egy réges-régi, mutánsok által gerjesztett erőt vezettek Szürke Jenőbe, ezzel a Fehér Turullá változtatva őt.
Most pedig lássuk a két mutáns csodafegyver ütközetét!
1849 júliusában, az orosz intervenció, és a megszokott dörgős-villámlós július végi viharok között történt a Doppeladler első bevetése az Alföldön. A magyar seregek pánikszerűen menekültek Hódmezővásárhely és Szeged felé az osztrákokat erősítő élőholtak elől (akikről persze tudjuk, hogy nem azok voltak, csak az Eisenstadt nővérek által távmozgatott testek), így Haynau főserege akadálytalanul vonulhatott Szeged ellen. Mivel a város akkoriban többször is a kormány székhelye volt, Haynau elsődleges célpontja lett egy elrettentő csapáshoz, melynek során, ha a szükség úgy hozza, akár porig rombolni is kész volt Szegedet.
De az ellenállás hiánya csak látszólagos volt, hiszen még javában tomboltak a nyári viharok, amikor Kossuth Lajos és a Báthory Emlékbizottmány Szeged mellett, egy szinte jelentéktelen magaslaton, mely egy Árpád-kori templomrom alatt Attila hun király sírját (és a jelek szerint Buda királyét és még másokét is) rejtette magában, saját csodafegyvert alkotott.
Július 28-án a levegőbe röpült a szegedi lőszerraktár. A történelemkönyvek szerint a körülmények máig tisztázatlanok, de akkoriban mindenki tudta, hogy ez mit jelentett, ahogy a mutánsok történelmét tanuló mutáns gyerekek számára ma is egyértelmű: a Doppeladler megérkezett Szegedre. A várost aztán csak augusztus 2-án foglalta el az osztrák fősereg, egyetlen kardcsapás nélkül. Addigra a Tisza túlpartjára vonultak vissza a magyar erők és a velük szövetséges lengyel és olasz légiók, majd a Tisza és Maros közti töltés mögött, Szőreg területén készültek az ütközetre. Ekkor már a Tízesek is velük voltak.
Az osztrák erők a városban állomásoztak, az őket támogató élettelen hadtesteket pedig a Doppeladler a városon kívül helyezte el, hiszen a nyári melegben bomló hullák nem csak orrfacsaró bűzük, de az igen komoly fertőzésveszély miatt sem "jöhettek" közelebb. Eközben a Tisza túlpartján Zsoldos kapitány különleges (képességű) osztaga arra próbált rájönni, hogy a szertartás során mi is történt Szürke Jenővel, és hogy azt majd miképpen fordíthatják a javukra a küszöbön álló csatában. Az biztos, hogy Jenőt igen nagy megrázkódtatás érte, hiszen a rítus – vagy akármi is volt az – óta szavát sem lehetett hallani, a haja pedig hófehérré vált, mire azon a viharos éjszakán az ősi királysíron kívülre került. Jenő azelőtt is képes volt tárgyakat mozgatni pusztán a gondolataival, de ezek nagysága és mennyisége eléggé korlátozott volt, például föl tudott emelni három embert vagy egy társzekeret, de ezeket egyszerre már csak úgy mozgathatta, ha a három ember a társzekéren ült, mert külön-külön mozgatva valamelyiket leejtette volna. Amióta viszont – hogy is mondta az a fátylas hölgy? – "elragadta őt a Turul", a képességeinek mintha megszűntek volna a korlátai. Zsoldos kapitány a csatára való készülés közben ágyúgolyókat, majd egész ágyúkat, szekereket, lovakat és embereket mozgattatott Jenővel, és ugyanazzal a könnyedséggel irányított akár százakat is, mint máskor csak egyetlen apró tárgyat.
Zsoldos kapitány maga is képes volt hasonlóra, ám mivel képessége az akkor még nem így nevezett mágnesességen alapult, kizárólag vastárgyakat tudott távmozgatni. Mikor Jenőt tesztelte, egy érdekes dologra figyelt föl, és ebben látta a Fehér Turul – mert Jenőt addigra már csak így emlegették – bevetésének legfőbb lehetőségét: amikor ugyanazt a tárgyat próbálják távmozgatni, akkor az a két ráható erő hatására akár az izzásig is fölforrósodhat. Zsoldos kapitány szívből remélte, hogy ez ugyanígy fog működni akkor is, amikor a Fehér Turul ereje a Doppeladler erejével találkozik.
Augusztus harmadikán megkezdődött az osztrák átkelés az újszegedi hídfőbe, mire Dembinszky főparancsnok elhatározta magát az ütközetre. Negyedikére kiépült Szőregen a harcállás, és aznap az osztrákok is mind átkeltek már a Tiszán. Így is túlerőben voltak, és Dembinszky tudta, hogy ha a Doppeladler és a "kísértetsereg" megjelenik, csak annyit tehetnek, hogy visszatartják a császári erőket, amíg a magyar seregből minél többen el tudnak vonulni. A készülődés közben Zsoldos kapitánynak egy futár csomagot hozott Kossuth Lajostól. Egy piros-fehér-zöld egyenruha volt benne, és egy apró kísérőlevél. Zsoldos kapitány elolvasta a levelet, majd beöltöztette Jenőt, és külön tárgyalt vele a másnapra várható csata lebonyolításáról.
Augusztus 5-én végül megszólaltak az ágyúk. Ez – bármilyen rettenetes is volt – még nem rémítette meg az addigra már harcedzett honvédeket, de amikor látták a kettő, de közös fényburokban együtt mozgó alakot a város fölé emelkedni, majd a Tiszából iszappal és szintén lágyan derengő fényburokkal borítva előmasíroztak a nyilvánvalóan a víz alatt átkelt holttestek is, máris kezdett fogyni a vitézség. Új erőt öntött azonban beléjük a Tízesek megjelenése, akik rögtön a holtaknak estek faggyal, tűzzel, egy őrjöngő medvével és egy legalább annyira vad, pengékkel hadonászó őrülttel. Majd az osztrák ágyúgolyók torpantak meg hirtelen a levegőben a magyar lőállások előtt, és röpültek vissza, hogy saját tüzérségüket zúzzák össze. Amikor már csak egyetlen egy lebegett a töltésen álló Zsoldos kapitány előtt, elkiáltotta magát: "A toronyba!". Ekkor egy óriási, lángszárnyú madárként röpült a sereg fölé a Fehér Turul, és lángcsóvával röpítette meg a kapitány által Szeged felé visszadobott ágyúgolyót, míg az egyenesen bele nem szállt a városháza tornyába, ahonnan Haynau a messzelátójával figyelte az ütközetet. Hogy eltalálta-e? Azt csak remélni tudták.
De nem volt akkor idő ezen gondolkodni. A város fölött lebegő Doppeladler Szőreg felé lendült. A kihívást elfogadva a Fehér Turul is megindult felé, majd a katonák csak azt látták, hogy a két fényburok szinte eggyé olvad.
Ez tűnt a magyar sereg egyetlen esélyének, mert bizony nem volt túl rózsás a helyzet. Az osztrákok túlerőben voltak, és bár a visszahajigált ágyúgolyók meglepték őket, sajnos korántsem voltak olyan demoralizáló hatásúak, mint a magyarok felé tartó, iszaptól csöpögő, bűzös holthadtest. És azok egyre csak közeledtek, és az osztrák lovas erők a két szárnyról törtek a magyar harcállás felé, miközben a tüzérség is folyton előrenyomult. És tudjátok, mi a legrosszabb az egészben?
Az, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a Fehér Turul és a Doppeladler egy hatalmas lángoló csóvában repültek egyenesen az ég felé, abbahagyom a cikket. És majd csak egy év múlva folytatom. Addig meg?
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
