Itt van az ősz, ami – különösen a nyári szünet végével – mindig az elmúlást idézi, így a következő fejezet Jelenések Könyve történetéből szintén ezt fogja, a pogány kor elmúlását. A kereszténység fölvétele előtti utolsó alakja a hithű Tonuzoba besenyő vezér, akit egyaránt ismer a mitológia, az irodalom és a történelem, ám egyik sem valami jól.

De magukról a besenyőkről sem sokat tudunk, volt aki a magyarok egyik őstörzseként írta le őket, volt, aki fenyegető arctalan ellenségekként (a maszkjaik miatt, ami történelmileg nem is biztos, hogy rájuk volt jellemző), megint más csak egy allegóriaként, és volt aki a kereszténnyé váló korai magyar királyságban a kóborló cigányok korabeli megfelelőiként.

A vallásukat, pontosabban hitüket, amihez Tonuzoba olyan hű volt, sem ismerjük különösebben részletesen, rekonstruálták már a pogány magyarok vallásával megegyezőnek (minthogy azonban azt sem ismerjük igazán, ez nem volt éppen nagy segítség), vagy az akkori török (vagy türk, vagy ahogy éppen illik hívni) népek vallásaként (ami szintén olyan volt, mint a régi magyaroké, vagy nem, de ma ezt úgy sem tudjuk), sőt, egy egészen elvetemülten logikus módon is: fekete bölény-ősistennővel, aki polip-szimbólumokon keresztül a tengert is megjelenítette, a szent bölény szőrét idézőre nyírt uszkár kutyákkal és egy mitikus proto-Herkulessel, aki talán egy mamut (eltorzult emléke) volt.

Komolyan.

Szóval itt van Tonuzoba a besenyő, akinek a története az eddigiekhez hasonlóan többféle forrásból merít, de egyiket sem fogadja el abszolút igazságnak. Jó szórakozást hozzá!